Biztonsági öv

Kinyitotta a szemét. A plafon fehér volt. Azt látta. Sokáig nézte, aztán lassan lejjebb ereszkedett a szemhéja, és rájött, hogy kórházban van.
Majd a lábujjait látta meg, az látszott ki csak a sok kötésből és gipszből. Kék volt a körme. Ugyanolyan kék, mint amikor elindultak az útra. Kékre festette, úgy gondolta, majd jól illik a papucshoz, a tengerhez, az éghez. Előre élvezte, hogy majd szétterülnek a lábujjai, a talpa a forró homokon. Nagyon szerette a talpa alatt érezni a perzselő, pergő szemeket.
Jó forró, éppen a határon van, hogy kihúzogatja belőle az ember a lábát ijedten. De mégse. Még pont elviselhető. Aztán besétál a felforrósodott talpakkal a langyos vízbe. Szép lassan. Először csak a nagylábujjhoz ér a finom, tarajos hullám. A következőnél az összes többit ellepi, aztán lassan, minden másodpercet élvezve besétál a kék vízbe.
Tavaly is ott voltak. Onnan az emlék. Most, indulás előtt, még az autóban húzott egy réteget a körmeire a kék lakból és felpakolta a lábát a műszerfalra. Sokáig az utat nézte, aztán elővette a könyvét és olvasni kezdett.
Abban a pillanatban, ahogy a kedvese megérintette a lábát, majd az érintés erős markolásba torzult, már tudta, hogy igaza volt. Már ezerszer megbeszélték.
Be kellett volna kapcsolni a biztonsági övet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük