Tükör

Jó munkát végeztek a firkászok. És mindenki, aki benne volt az egész történetben. Sikerült elhitetni, amit akartak.Mindenki elhitte, hogy Hitler meghalt. Csak én, csak én egyedül jöttem rá, hogy nem igaz. Csak én ismertem az igazságot. Kemény éveket éltem át ennek tudatában, és már nagyon öreg vagyok. Nem baj. A halálomat már elrendeztem. Szép a temető, és a koporsó is kényelmes. Én választottam és ki is próbáltam. Finom, puha, fehér, csipkeágy. Választottam takarót is hozzá. Egy vékony, de meleg takarót, fekete-fehér csipkével bevonva. Jó lesz. A koporsó is gyönyörű fehér, rajta az összes vallási jelkép. Hitek jelei, szimbólumai, egészen a kvantumfizikáig. Remélem nem hagytam ki egy jelentősebbet sem. Fogytán az erőm, de eljött a nap, amire évek óta vártam.

Hitler háza a falu szélén állt. Nem volt feltűnő, olyan volt, mint a többi. De én tudtam a rejtett kamerás felvételekből – amit pokoli nehéz volt megszerezni – hogy a szerény külső jelek ellenére megvan mindene, és hajlott kora ellenére még sok évet élhet meg. Ilyen körülmények között, és ilyen ellátással nagy esélye van erre. Ezt nem hagyhattam. Hetente járt hozzá egy orvos, hogy jó egészségben tartsa. Ezt használtam ki. A soron következő orvosi látogatás alkalmával a kapu mögé rejtőztem, és amikor meghallottam az autó ajtajának a csapódását, előlépve – mintha a házból jönnék ki – gyorsan az orvos elé siettem.
– Ma nem akar vizsgálatot! – mondtam sokatmondóan a szemébe nézve. – Tudjuk, milyen szeszélyes! Az orvos hátrahőkölve bólintott.
– Akkor a jövő héten – szólt halkan és visszaült az autóba.
– Rendben! – Ha esetleg hamarabb szükség lesz önre, értesítjük a szokásos módon.
Az orvos megadóan bólogatott. Ahogy elhalkult a távozás zaja, a kapu mögé dugott táskámból elővettem egy fehér köpenyt és magamra öltöttem. Aztán átsietve a kis kerten, az ajtóhoz érve óvatosan lenyomtam a kilincset, és beléptem.
– Megjöttem uram – értem a szoba közepére, a széke mögé.

Csendesen üldögélt, régi filmeket nézve a tv-ben. De már csak egy-két kockát láthatott a jelenetből. Határozottan és gyorsan döftem a kábító injekciót a nyakába. Hóna alá nyúltam, felrántottam a székből, és „kisegítettem” az autómig. A hátsó ülésre löktem, de akkor már aludt is. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de nagyon nehéz volt. Végül is a tervem befejezése felé járok, érthető az izgalom. Hiszen életem utolsó éveit már csak ez töltötte ki. Az előkészületek, és most, a megvalósítás. Már közel jártunk ahhoz a barlanghoz, ami az út végét jelenti, mire sikerült valamennyire lecsillapodnom. Szükségem is volt rá. Megérkeztünk. A már teljesen tehetetlen test szörnyen nehéz volt. De bebotladoztam vele, húzva-vonva, cipelve a barlang mélyére.
– Itt fogsz lakni – gondoltam. – De itt nincs luxus, nincs ellátás, és előbb elbeszélgetünk egy kicsit. Zsebemből előkotortam a rejtekhely kulcsát. Az ajtó belesimult a környezetébe, senki sem vette volna észre, hogy ott van, de ez már nem sokáig számított. Hitlert belöktem magam előtt, beléptem én is, és bezártam az ajtót.

Egy tükrös teremben álltunk. Én terveztem. Mindenhol egybefüggő tükör borította a falakat, a plafont, és a padló is tükör volt. Hitler ébredezett. Én ott álltam a tükörképem többszörösei között. Szembenéztem velük. Aztán gyorsan cselekedni kellett, nehogy teljesen felébredjen. Mégiscsak nagyon öreg vagyok – és nekem nem jutott luxus orvosi ellátás – így biztosabban elbánok vele. A terem közepén egy tartály állt, és egy asztal. Hitlert felrángattam az asztalra. Leszíjaztam kezét, lábát. Először a hangszálait vágtam el, hogy ne zavarjon. Ne tudjon ordítani. A többi nem számít. Csak az agyára és a szemére van szükségem. Gondosan kinyertem ezeket a részeket a testből. Tetemes adag csatlakozó idegsejt is lógott belőle a gerinc felől.

Nagy volt a rutinom, sokat olvastam a régi leírásokat, hallgattam az elbeszéléseket. Tanulmányoztam az archív orvosi dokumentumokat. Persze én csak műanyag bábukon gyakoroltam. De azért hasznos volt az is. A testből bioüzemanyag lesz. Egy szűrön keresztül fogja táplálni az agyat és segíteni a látást. Mert ez a cél. A látás. A nézés. Önmagával szembe nézés. Hitlert, az önmagával szembenézésre ítélem. Legalább ötszáz évre, és ha utána felfedezi valaki ezt a helyet, remélem, az eltelt öt évszázad technikai, biológiai fejlődésének eredményeivel, kitalál valamit és hozzátesz még legalább ötszázat. És így tovább. Az agyat a szemmel, a függőleges tartályba tettem. Ott lebegett a tartály közepén a vízszínű folyadékban és nem tudott máshová nézni, csak tükörbe. Még egy utolsó pillantást vetettem a kapcsolódó vízszintes tartályra, amibe a testet raktam, aztán kinyitottam az ajtót, és kidobáltam a ruhákat, a cipőket, kivonszoltam az asztalt is. Aztán feltakarítottam, szétnéztem, hogy minden rendben van-e, és bezártam az ajtót.

A barlang kijárata előtt pár méterrel, apró szerkezetet helyeztem el. Még szerencse, hogy ehhez is értek – mosolyodtam el. Nem hiába volt az a sok tanulás. Villamos mérnöki, robbantómesteri, orvosi tudományok… De már elfáradtam. Lassan ültem be az autómba. Kissé távolabb érve aktiváltam a robbantást. Másnap az emberek a faluban arról beszéltek, hogy már megint volt egy kisebb bányaomlás. Még szerencse – mondták – hogy már rég nem használjuk. Otthon megpihentem kicsit. Ettem a kedvenc ételemből, ittam a kedvenc italomból. Lezuhanyoztam és átöltöztem. Felvettem a fehér csipkeruhámat, és beültem egy taxiba. Nem akartam az autómat a temető előtt hagyni. A ravatalozóban ismerős kép fogadott. Minden úgy volt, ahogy kértem. A koporsónál a kicsi létra is ott állt. Fellépkedtem a fokokon és lefeküdtem a csipke takarót magamra húzva. Szép – gondoltam, és becsuktam a szememet. Utolsó mozdulatommal még megnyomtam egy alig kitapintható kis gombot. A fedél bezárult és kattant egy külső zár is.

 
 
Ez az írás megjelent a Minerva Capitoliuma magazin 2016 áprilisi számában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük