Az utcán sétált kényelmesen. Bámulta a kirakatokat, amik valósággal hemzsegtek, tömve volt velük a vékonyka sétány. Mint egy bazársor, ami olyan mintha már láttuk volna az összeset, de mégis kíváncsiak vagyunk rá. Megnézzük még ezt is, meg a következőt is, meg még egyet, és még egyet! Ott mi van? És amott mi az a színes? Itt meg mit árulnak? És ahonnan az a jó zene szól? Meg ahonnan az a finom illat árad? Azt is meg akarom kóstolni, és ezt a dalt is meghallgatom még! Az apró színes, titokzatos kis üzletek, ilyen hatással vannak sokunkra.
Lassan az utca végére ért. Érezte, hogy közeledik a céljához. Nem emlékezett rá, nem emlékezhet mindenre. De tudta, hogy kell egy utca, benne egy üzlet, amolyan régi boltocska, mert kell egy karkötő. Egy kék karkötő, csodaszép kövekkel. Azt mindig meg kell keresni, azt mindig meg kell szerezni. És nem lehet megvenni. El kell lopni, újra és újra. Mert igazából csak egyszer lehetne az övé. Mindenkié csak egyszer lehet, de ő sokszor akarta. Még, még! Mindig, örökké!
Az utolsó kicsiny boltocska elé érkezett. Itt lesz, ide kell bemenni. A kilincs majdnem forró volt a rásütő naptól. Bent sejtelmes félhomály fogadta. Sokáig kellett szoknia, hogy lásson is valamit a sötétben. Aztán ahogy eltelt az idő, mohón kutatni kezdett. Kívülről nem látszott rajta semmi. Egy átlagos turista. Csak nézelődik, talán vesz is valamit, de lehet, hogy túl meleg volt az utcán. Bejött egy kis megkönnyebbülésért, hogy majd néhány perc múlva odébb álljon, mintha itt se lett volna.
Már jól értett ehhez, annyiszor csinálta végig. Csak a szeme. Csak a szeme mozgott villám gyorsan pásztázva a tömött, roskadásig zsúfolt polcokat. Meg kell találnom, meg kell szereznem – villám gyorsan cikáztak a gondolatai. Most éppen időben vagyok, most pont jókor csinálom.
Az előző alkalommal túlságosan elhamarkodtam. Túl hamar kezdtem el keresni. De valahogy nem volt jó, valahogy rossz volt ott az élet. Keservekkel, kínokkal teli sorsban volt részem. Akkor se kellett volna úgy elhamarkodni. Maradhattam volna még egy kicsit. Nem baj, lehet, hogy legközelebb egy szebb életben fogok kikötni. De ha nem, akkor is maradok egy jó ideig, aztán újra megpróbálom. Mert a lényeg, az utazás. Az út. Újra, meg újra. Azzal nem tudok betelni soha, és nem is akarok.
Amikor megpillantotta a karkötőt, szeme tágra nyílt. Csak nyugodtan, csak nyugodtan, várni kell – suttogta legbelül. Várni, várni még. Szerencséje volt. Nyílt az ajtó és lassan, tétován, belépett egy vásárló. Aztán még egy. Így legalább nem vagyok feltűnő – gondolta magában. A szemét rajta tartotta a megtalált kincsen, de közben óvatosan máshova is pillantgatott, nehogy észrevegyék, hogy mit nézett ki magának. Úgy tett, mint aki még csak nézelődik. Még jó, hogy a tömöttre pakolt polcok miatt nem látszott egészen a drága kincs, mert akkor már másnak is feltűnt volna, hiszen olyan gyönyörű. Itt-ott rálógva, eltakarta egy szorosan fűzött gyöngysor.
Lassan közelebb ment a polchoz, és óvatosan az ékszerért nyúlt. Izgalmában majdnem felkiáltott, de a levegő megtorpant a torkán, és a kiáltás határán megállt a hangja. Csak a szája maradt félig nyitva, majd egy pár másodperc múlva lassan becsukta. Már az övé volt. Tudta. Ott volt a karján. Megbűvölve nézte a csodás kék köveket. Az egyik szikrázva szórta a fényt magáról, a másik sejtelmes-tompán csillogott, a harmadik belülről fénylett titokzatosan. Mindegyik káprázatos, mindegyik más, de mind kék volt.
Óvatosan lépett egyet az ajtó felé, aztán lassan még egyet. Lesütött szemhéja alól kikémlelte a megfelelő pillanatot. Most! Feltépte az ajtót, futott, szaladt, rohant. El, messzire! Elvegyülni, nem látszani! Maga mögött még hallotta, az egyre halkuló kiáltozást. Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! De már késő. Eltűnt a bonyolult kis utcák, kanyargós útvesztőiben. Ő nyert. Megint. Egy új utat, egy új életet. Mosolygott, és az ékszert nézte elbűvölve. Ujjával megérintette a köveket, szép sorban mindegyiket egymás után. Körbe-körbeforgott a karkötő. Aztán hirtelen minden elsötétült.
Mikor újból világos lett, hallotta, hogy a feje felett azt mondják valakinek; igen persze, rendben van, ne aggódjon anyuka, a baba egészséges! – akkor újból elmosolyodott, aztán mindent elfelejtett. Csak azt a kék karkötőt nem.