A patak

Egyszer volt hol nem volt, kerekerdő közepében, élt egyszer egy népes katicabogár család. A pici bogarak boldogan mászkáltak a fák barna ágain, sétálgattak a zöld leveleken, sütkéreztek az aranyló napfényben. Amikor már a sok sétálástól elfáradtak, repülőbajnokságot játszottak, ide-oda repkedtek a fák között, egyikről a másikra szálldogáltak boldogan. Így teltek a napjaik. Katicabogár anyukájuk nagyon szerette őket. Mindig mosolygott, ha a sok pettyes bogárkára nézett.

A kicsi katicák mindenhova elrepülhettek az erdőben. Egy helyre nem volt szabad elmenniük, az szigorúan tilos volt. A patak parton nem volt szabad játszani. Csak ezt az egyet kérte tőlük az anyukájuk. Mindig mondta nekik – a patakot kerüljétek! – nem nektek való. Még a nagy Bogarak is jobban teszik, ha nem repülnek arra. Van elég hely az erdőben, ha játszani akartok. Így is volt. A bogárkák szót fogadtak, elkerülték a veszélyes helyet. Nem is foglalkoztak vele.

Ám de az egyik napon, a legkisebb katicácska elhatározta, hogy ő azért szeretné azt megnézni. Miért nem szabad oda menni, miért nem szabad ott játszani? Nagyon kíváncsi volt az erdő tiltott helyére. Vajon milyen lehet? Úgy gondolta, hogy ő olyan pici, biztos nem fogják észrevenni, ha reggel, amikor kirepülnek játszani, elbújik egy levél alá. Ha a többiek már jó messze járnak, majd elindul az ellenkező irányba és felfedezi azt a titokzatos helyet. Körülnéz ő a patak parton! Különben is mi az a patak! Nem elég, hogy nem szabad oda menni, még azt se tudja, hogy mi az! Na de majd most kideríti! Így is lett. Másnap reggel, amikor az összes katica elrepült játszani, bebújt egy szép, nagy, zöld levél alá.

Mikor már nem hallotta a testvérei apró zúgását, elrepültek már a citromsárgák, narancssárgák, pirosak és a fehér katicák is, előbújt és elindult a nagy kaland felé. Ment-ment, megmászta a fűszálakat, átrepült sok árok felett, és épp kezdett már elfáradni, amikor meghallotta a hangot. Azt a hangot, amiről a nagy katicabogarak, Anya és Apa is nagyon halkan, egymás között suttogva szoktak csak beszélni. Pihent kicsit egy karcsú, magas, zöld virágon. Aztán újból szárnyra kelt és meg sem állt, már csak akkor, amikor a hang a leghangosabban hallatszott. Úgy rácsodálkozott a patakra, hogy majdnem belepottyant.

Gyorsan kirepült a fénylő, csillogó, zubogó, fröcskölő valami szélére, és letelepedett egy párás kavicsra. Onnan nézte a ringatózó, csobogó, látványt. Nagyon szép volt. Ahogy kipihente és kicsodálkozta magát, úgy érezte, hogy még jobban meg kell ismerkednie ezzel a varázslatos dologgal. Első lábacskáit lassan közelítve, bele érintette a fényes csodába. Meglepődött a finom, simogató érzésen, és ámulva vette észre, hogyha kiveszi a lábát belőle, apró gömböcske fénylik rajta, ami nap sugarától szivárványszínűen tündököl. Sokáig gyönyörködött benne, de a pici csepp elpárolgott. Akkor többi lábát is bele akarta dugni, hogy érezhesse mindegyikkel azt a finom simogatást.

Forgolódott így-úgy a kis kövön, nyújtogatta lefelé a lábacskáit. Egyszer csak, zsupsz, belepottyant a vízbe! Egy hullám elkapta, felfordította, és úgy, égnek meredt lábakkal már sodorta is el a patak. A halálra rémült bogárka nem tudott semmit sem tenni. Tehetetlenül sodródott az árral, fel-le dobálta a víz. A többiek már biztos otthon vannak – villant fel előtte a kép. És már soha többé nem láthatja őket. De egyszer csak egy óriási csobbanást hallott. Abban a pillanatban víz magasra dobta. Aztán lezuhant. Alámerült, majd egy szempillantás alatt kicsapódott a partra. Közben harsogó békakuruttyolást és nagy csobbanásokat hallott.

Azt hitte itt a vég, de lassan minden elcsendesedett. Csak az estébe hajló tücsök koncert kezdődött el. Ezt még sosem hallotta, mert addigra már mindig ágyban volt, és mélyen aludt a finom levélágyacskában, testvéreivel. A hátán feküdve, ide-oda billegve, borulgatva próbált megfordulni. Az esti szél megszárította és egy fújással talpra segítette. Szégyenkezve, kimerülten elindult hazafelé.

Mit fog szólni Katicaanyu és Katicaapu, ha hazaér? Mit fognak gondolni a testvérei! Haza ér-e egyáltalán? Nagyon fájtak a pöttyei. Lassan mászott, alacsonyan repült, sok virágnak nekiütközött, és sokszor földre pottyant mire végre valahára hazaért. Otthon még senki sem aludt. Mindenki őt kereste, és amikor meglátták, örömükben felreppentek, alig bírtak magukkal. Érintgették, ölelgették, repdestek körülötte. Nagy volt az öröm, zúgás-búgás, szárnyrebegtetés. Aztán Katicaanyu és Katicaapu megetette, pihe-puha levélkével betakargatta. Testvérei hozzábújtak, így aludtak el boldogan. A kiskatica azt álmodta, hogy reggel majd bocsánatot kér, és soha többé nem repül a patakhoz.

 

Ez az írás megjelent a Minerva Capitoliuma magazin 2016 februári számában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük