Egyszer volt hol nem volt, bizony nagyon régen volt. Élt egyszer egy leány, akinek nagy bánata volt. Olyan régen egyedül élt már, mint a nap. Búsan bolyongott, magányosan tengette élete napjait. Nem lelte örömét már semmiben. Így élt, éldegélt, tette a dolgát, végezte a napi feladatait, majd dolga végeztével sétálni indult a városban. Ment, mendegélt, rótta a kilométereket, óriási távolságokat tett meg. Ahogy így sétálgatott nap mint nap, fejét lehorgasztva, a köveket, földet, utat bámulva a lába alatt, elhaladt egy gyönyörű fasorral szegélyezett úton, és egyszerre csak a fejére pottyant egy apró, kis, zöld bogyó.

Oda kapott, és hirtelen felpillantott. Ott állt előtte egy csodaszép férfi. Magas, nagyon magas, hófehér bőrű ifjú. Aranyhajával versenyt tündökölt a napsugár. Ruhája kékje, mint az ég. Ezer szerencse, hogy nem estek el. Ha nincs az a kis zöld bogyó, akkor bizony az történt volna. Mert az egyik az utat nézte, a másik pedig az eget bámulta. De most bizony, mind a ketten előre néztek. Az első meglepett pillantás után egymásra mosolyogtak. Tekintetük összeforrt, és attól fogva ők már összetartoztak. Mindent együtt csináltak, együtt voltak boldogok. A lány már nem volt szomorú, magasan tartotta szép fejét, már nem bámulta lába alatt az utat, és gyakran nézett az ég felé. Így telt a tavasz, és így telt a nyár. Reggel együtt keltek, este együtt feküdtek. Az éjszakák is megteltek örömmel. A férfi illata, mint tavaszi szél, a lány mosolya, mint a piros alma. Nem volt náluk boldogabb. Körülöttük az emberek is jobbak lettek. Mindenki szívesen ment dolgozni, és örömmel tért haza. Messzire sugározták a boldogságukat, és soha nem sajnáltak egy jó szót senkitől sem.

Ahogy azonban hűvösre fordult az idő, furcsa dolgok történtek. A férfi egyre később ért haza. Aztán már a napok is megritkultak, és volt, hogy a lány hiába várta. Mikor néha mégis hazatért, már nem volt a régi. Aranyhaja szárazon – érintést nem tűrve – ágaskodott a fején. Hófehér bőre szürke lett, szeme kékje fakón meredt maga elé. Nem nézett már a lányra. Akkor a lány lehajtotta a fejét és megint szomorú lett. Sivár napjaiban, újra az utakat járta, és feje még mélyebbre hajlott. A férfi egyszer-egyszer még hazatért, aztán egy viharos nyárvégi napon örökre eltűnt. A lány újból magára maradt, és a megismert szerelem elvesztése után, még boldogtalanabb lett. Már nem csinált mást, csak ment és ment, járta a város útjait lehajtott fejjel. Lába ismert már minden utat, szeme ismert már minden követ. És azóta a nap óta, amikor a férfi végleg eltűnt, mindig megállt ott, ahol az a kis zöld bogyó a fejére esett. Felemelte a fejét, tekintetét az égre szegezte, és várt. Aztán egy nap, többé már nem ment haza. Azóta is ott áll az út szélén.

– Tudod – az a szobor, ami azok között a szép fák között áll a város peremén. Kevesen veszik észre. Senki nem tudja mióta áll ott, és senki nem tudja, ki készítette. Bizony nincs annak készítője, mert az a lány az, aki annak idején felkapta a fejét, és felnézett az égre. A lány, aki szerelmes lett egy meseszép tavaszi felhőbe.

Ez az írás megjelent a Minerva Capitoliuma magazin 2016 márciusi számában.