Naplemente

Már láttam sok helyről. Emlékszem, úgy három éve, messzire utaztam nyaralni – akkor utoljára – és ott is az volt a legelső gondolatom, hogy látom-e a naplementét. Vajon ebben a városban milyen lehet. Aztán szerencsére észrevettem, hogy talán, mint mindenhol, itt is sokan szeretik, kíváncsiak rá, és ezért a turista látványosságok közé tartozik. Estefelé együtt másztunk fel a hegyre a sok idegennel. Kicsit furcsa érzés ennyi máshová tartozóval közösen gyönyörködni, de egyszerre nagyon jó, és felemelő érzés is volt. Ugyanazt a napot láttuk, amit otthon szoktam nézni én is. Ez benne a legcsodálatosabb. Mindig is úgy éreztem, hogy bárhol otthon vagyok, ahonnan láthatom a naplementét.
Szeretem hajnalt is, mert reggel, a legkorábbi napsugár érkezik meg a paplanomra. Még szinte sötét van, de aztán nézhetem a csodát, ami minden reggel az enyém lehetett. Láthatom, ahogy a szürkéskék fény, egészen a fehéraranyig, játszik az ágyon, a falakon megtörik, és árnyékot vet a tárgyakon. Először simogat, aztán észrevétlenül rátelepszik mindenre, és birtokba veszi az összes útjába kerülő dolgot. Dél körül már el kell húzni a függönyt, de utána még sokáig érzem a napsütötte tárgyak melegét.
Amikor kicsi voltam, már akkor észrevettem, hogyha valamire rásüt a nap, megváltozik a szaga. Egy napsütötte könyv illata és tapintása, más, mint amit csak úgy előveszünk egy poros könyvespolcról. Este a kertben felejtett, és reggel a fűből vidáman kigurított labda meleg érintése, meglepően különbözik, egy bokor mélyéről előhalászott labdáétól.
Ma már nincs fű, nincsenek bokrok, és a régi gyümölcsfák is eltűntek a kertből. Csak a poros, repedezett, száraz föld látszik, egy-két kiálló gyökércsonkkal, hogy emlékezni lehessen, – legalábbis míg el nem porlad – itt is volt valamikor még élet, mézédes gyümölcsű, árnyat adó fákkal.
A naplementét ma még megnézem. Ahhoz le kell menni a kert végébe, és a kiskapun kimenni. Keskeny, enyhén kanyargós út – régen a hátsó ösvénynek hívtuk – vezet fel egy közeli dombra. Ott kényelmesen, egy jó vastag fának támaszkodva végig lehet nézni. A tökéletességet, ami állandóságában mégis naponta változik. Persze, ma már ott sincsenek fák. Nincsenek sehol.
De azért még felmegyek a dombra. Még egyszer utoljára megnézem azt, ami mindig is az otthonomat jelentette, akárhonnan is néztem.
Ahogy magamra zártam az űrhajó ajtaját, ismeretlen szorongás tört rám. Legalább hét évig kell utaznom. Ilyen sokáig még nem voltam a kabinomban. Most az időt sem tudom kiszámítani pontosan, mert ott még nem járt senki. Csak kicsit közelebb jutottunk, ahhoz az állítólag csodaszép kék színű bolygóhoz. Ezekre a régi megfigyelésekre, adatokra tudok támaszkodni. És egyedül. Hogy is lesz ez. Eddig mindig voltak velem társak bárhová is mentem, de most egyedül vagyok, és ez a végső utam. Én vagyok az utolsó lakó. A környező bolygókon sem él már senki. Hiába jön fel, és megy le a nap.
Úgy zárom magamra a kabinom ajtaját, mint a kerti kiskaput, amikor még mentem megnézni esténként a naplementét. De most a kattanó hang után valami más jön, valami új, ismeretlen, de talán mégis ismerős. Ebben reménykedem.
Vajon fognak-e annak a földnek a lakói szeretni engem? És milyen színű ott a naplemente? Lesz-e társam? Tetszik-e majd a derékig érő sötétkék hajam? Vajon milyen színű a szemük? Az enyém borostyán sárga. Milyen lehet a bőrük színe? Mert az enyém, a lemenő napsugár halványbíbor színe. És vajon tudják-e annak a földnek a lakói, hogy övék az utolsó bolygó, ahonnan még látni lehet a naplementét?

 

Ez az írás megjelent a Minerva Capitoliuma magazin 2015 júliusi számában.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.