Mindegy

Esteledett. Már napok óta kerestem egy könyvet. Születésnapomra kaptam. Nemrég volt nálunk nagy családi ünnep, több születésnapot tartottunk meg egyszerre. Akkor kaptam. Addig-addig járt kézről kézre a könyv, míg egyikünk letette valahova. Nem értem, hogy hogyan tűnhet el egy könyv a lakásban. Még lefekvéskor is arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy holnap sem vihetem magammal. Na, nem baj. Majd olvasok egy másikat. Reggel álmosan ébredtem, és ahogy kikászálódtam az ágyból, felborítottam az ágy mellett tornyosuló könyvkupacot. Az a bizonyos, ezt is el fogom olvasni könyvkupac, és a keresett könyv pont a lábam elé pottyant. Meglepett mosollyal felkaptam és gyorsan elkezdtem öltözködni. Az utcán jeges szél fújt, a házak szürkén ébredeztek. A megállóban már sokan ácsorogtak. A busz hátuljában ültem le. A mindennapi munkába menetel, robotzenéjének hangjaira billegett az emberek feje. Egy-egy megállónál a ritmusba belezavarodva, de induláskor újra, hűségesen visszatérve az ütemhez. Fejek billegve, szemek a semmibe meredve. Szájak éles vonallá kövülve, vállak beesve. Együtt és mégis egyedül, táncoltuk a kora reggelek szokásos rituáléját, a koszos és hideg buszon. Lassan és visszatarthatatlanul csukódott le a szemem. Az ölemben levő könyvbe kapaszkodva próbáltam tartani magam az álom és valóság között. A könyv. Valamilyen könyv mindig velem kell, hogy legyen. Képes vagyok vissza fordulni, ha észreveszem, hogy véletlenül nem tettem a táskámba a reggeli induláskor. Volt már, hogy útközben vettem egyet ezért. Ha nem olvasok, akkor is kell, hogy nálam legyen a lehetőség átlépni egy másik világba. Hosszú zötyögés után váratlanul fékezett a busz. A könyv az ölemből hirtelen előre repülve, halk zajjal csapódott a busz padlójára. Szegény könyvem. Nagyon sajnáltam. Nevetségesen hajlongva, idétlenül topogva tapogatóztam a földön, miközben a busz ide-oda lökdösött, és próbáltam felnyalábolni. Aztán óvatosan körbenéztem, hányan voltak tanúi a jelenetnek, de úgy látszott nem figyelt senki, semmire. Visszasomfordáltam a helyemre és leültem. A könyvet nézegettem nem szakadt-e el, és közben furcsa érzés kerített hatalmába. Nem volt semmilyen sérülés rajta, még csak koszos sem lett. Valami mégsem volt rendben vele. Vékonyabb volt, mint mielőtt leejtettem. Átpörgettem a lapjait, de nem hiányzott egy sem. Odapillantottam ahonnan az előbb felszedtem. Egy kicsi kutya állt a busz padlóján. Pici, bolyhos sárgásfehér kutyácska, nevetős, kedves, bölcs szemekkel. Aztán még egy. Meg még egy. Egyre többen lettek, szép sorban tünedeztek elő. Beleszippantottak a levegőbe és mindegyik választott magának valakit. A gyerekek hamarabb vették őket észre. Elmosolyodtak és kacagva rángatták anyukájuk kabátujját. Aztán már az anyukák ölében is ült egy-egy kis kutyus. A munkások értetlenkedő tekintettel, bátortalanul érintgették, és kezdték simogatni az ölükbe huppanó kutyákat. Az idősek eleinte csak hagyták, hogy odafészkeljék magukat hozzájuk, aztán ők is felbátorodva ölelgették őket. A fejeket már nem tudta egy ütemre rángatni a busz. Mosolygó szemű emberek cirógatták, gyömöszölték a kicsi sárgás gombócokat. Egymásra pillantva nevettek és játszottak a kutyákkal. Én is sokáig simogattam a saját kis ebemet. A megállók valahogy nagyon hosszúak lettek, de nem tette szóvá senki. Ha mégis megállt a busz egy-egy megállónál, és felszállt valaki, az arcára dermedt reggeli hideg közönyből, meglepett hálás öröm lett. Egy újabb kutyus tűnt elő és ugrott fel a karjaiba lelkes farkcsóválással várva a cirógatást. A végállomásig utaztam. Megvártam, amíg mindenki leszáll. Letettem a könyvemet oda, ahova az út elején leesett. Vártam egy kicsit. Amikor már ugyanolyan vastag volt, mint kora reggel, felvettem és betettem a táskámba. Holnap is ezzel a busszal megyek dolgozni, de szerintem, ha a könyvem nálam van, akkor mindegy, hogy melyik buszra szállok.

 

Ez az írás megjelent a Minerva Capitoliuma magazin 2015 márciusi számában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.