Magocskák

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy kicsi tündér. Mindig sokat nyafogott, biggyesztgette kicsi száját. Apró ujjaival ráncigálta anyukája szoknyáját. Állandóan nyafogott, hogy anyu így, meg anyu úgy. Mindig volt valami baja. De tulajdonképpen az volt a legnagyobb baja, hogy nagyon pici volt, és ezért még nem kapott semmilyen feladatot. Nagyobbacska testvéreinek már mind volt valamilyen dolga, csak még neki nem. Addig-addig húzogatta anyukája szoknyáját, amíg az meg nem unta, és, hogy ne kelljen hallgatni a sok nyafogást, sírást-rívást, adott neki egy marék magot, és azt mondta:
– Ha ezt a sok kis magot megőrzöd, míg elmúlik ez a tavasz, a nyár, az ősz és a télből újra tavasz lesz, neked is adok egy saját feladatot, ami csak a tiéd lesz. Te is büszkélkedhetsz vele, megmutathatod testvéreidnek és tündér barátnőidnek.
Örült is nagyon a kicsi tündér. De meg is ijedt, mert nem tudta mit is kell csinálni ezzel a sok kis maggal a markában. Nagyon apró magok voltak, pont a kislány kezéhez valóak, de olyan sok volt, hogy majd ki folyt az ujjacskái között. Elhatározta, hogy nagyon fog vigyázni a magocskákra, hogy tündér anyukája büszke legyen rá, és ő is megkaphassa majd a saját feladatát tavasszal. Kiment a kertbe, letette a magokat a földre. Szalmaszálakat szeretett volna gyűjteni. – Úgy gondolta, hogyha neki van egy ágyacskája, ahova esténként lefekszik aludni, – és néha napközben is jólesik kicsit megpihenni ott, aztán tovább játszani –, biztos a magoknak is kell egy ilyen pici ágy. – Mivel a közelben nem talált szalmaszálakat, visszament a kis kupacához, felszedte a földről, és hogy gyorsabban tudjon keresgélni, hosszabb utakat tudjon bejárni, nem a markában hordozta tovább, hanem felcsippentette kicsi köténykéje széleit, bele szórta a magokat az apró mélyedésbe, és abban hordozta tovább. Így lótott-futott, keresztül-kasul az egész kerten, amíg egy nagy szalmakazalhoz nem ért. Ott megint óvatosan letette a magokat. Óriási volt a szalmakazal, a pici lány alig látszott mellette. De elhatározta, hogy összeszedi a szalmaszálakat, méghozzá csak a legszebbeket, csakis a legcsillogóbban aranylókat. Amikor úgy látta, hogy már elég, leült és csodaszép kosárkát font belőle. Aztán a kosárkát apró szalmavirágokkal díszítette. – Ő is szerette nézegetni esténként a virágokat a takaróján, amit az anyukája hímzett rá. – Amikor végzett, beletette a kicsiny magokat a kosárba. Megfogta a kosár fülét és estig el sem engedte. Úgy szaladgált a kertben napnyugtáig. Játszadozott, és énekelgetett a magoknak. Mutogatta őket büszkén a fáknak, bokroknak, pillangóknak, és a pici színes kerti bogaraknak. Mikor aztán elfáradt, és megjelentek az első piros, narancssárga, és bordó-kék felhők a lemenő nap sugarában, kosárkáját szorosan magához ölelve bement a házba. Testvéreivel megvacsorázott, és lefeküdt aludni. Úgy el volt fáradva, hogy még az esti sugdolózós, kuncogós beszélgetést is átaludta. Csodálkoztak is a testvérei, de aztán ők is elaludtak. Másnap reggel az első pillantása is a magocskákra esett, jól vannak-e, meg vannak-e. Így teltek a napok, és így lett aztán a nyárból tél, és a télből ismét tavasz. Minden napot a magocskákkal töltött, mindenhová magával vitte őket. Este együtt lefeküdtek, reggel felkeltek és együtt játszottak. A kicsi lány és a magocskák. Mikor aztán már ismét sokkal több madár csicsergett reggelente, mint télen, az anyukája megkérdezte tőle:
– Kicsi lányom, tündérkém, mesélj nekem! Mi történt a magocskákkal, amiket rád bíztam?
A kislány odaszaladt az anyukájához a kosárkával, és büszkén mutatta. De ó, jaj! Már csak nagyon kevés magocska volt a kosár alján. A kicsi lány elszomorodott, és lehajtotta a fejét. Nem úgy az anyukája! Mosolyogva felpattan ültéből, odament az ablakhoz, és szélesre tárta.
– Gyere csak kislányom! Gyere csak tündérkém! Nézd csak! – és a tündérke kinézett. Az egész kert tele volt csodálatos, színes, gyönyörű virágokkal. Ott volt a legnagyobb bokor ahol először letette a magocskákat. Onnan a virágok körbefutották az egész kertet. Ahol játszott és szaladgált, virágösvények pompáztak, és ahol meg-megállt, hatalmas bokrok ontották szépséges bimbóikat. Apró szivárvány bogarak rezegtek a virágok fölött, és színes pillangók felhői rebbentek fel, egy-egy kicsiny szellő fuvallatra. Még soha senki nem látott ilyen csodaszép, elbűvölő kertet. Órákig nézték együtt. Aztán az anyukája azt mondta.
– Látod milyen szépek! Olyan szépek, mint te és a testvéreid. Olyan gondosan vigyáztál a magocskákra, ahogy én rátok. Éjjel nappal velük voltál, le sem vetted róluk a szemedet, mindig gondoskodtál róluk, soha el nem feledkeztél erről a feladatról. Ezért lettek ilyen gyönyörűek a virágaid, ezért lett ilyen meseszép ez a kert.
– De édesanyám, mit csináljak a megmaradt magocskákkal? – kérdezte a kicsi tündér.
– Menj csak ki velük ma is a kertbe. Vigyázz rájuk, játsszál velük! Ők azok a virágok lesznek, akik a legkésőbb nyílnak ki, de a legtovább virágoznak.
Így is tett a kicsi lány. Majd mikor megint este lett, és a lenyugvó nap ismét szétszórta színeit a felhőkön, a kicsi lány újra bement a házba, és az anyukája megkérdezte tőle:
– Kicsi lányom, tudod-e már, hogy mi a feladatod?
– Igen! – válaszolt a kis tündér.
– Kicsi lányom tudod-e már, hogy ki vagy?
– Igen! – mondta boldogan mosolyogva. – Én vagyok a Virágtündér! – és a kicsi lány, soha többé nem sírt.

 

Ez az írás megjelent a Minerva Capitoliuma magazin 2015 júniusi számában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük