Hol a hó?

Már nagyon rég nem sikerült. Teltek múltak az évek és még mindig csak a már-már szokásossá vált fekete karácsonyt töltöttük el most is. Tényleg kezdtük már természetesnek venni, de éreztük, hogy valami nem stimmel, ez nem az igazi. Ki-kilestünk az ablakon, hátha. Aztán már azt se.

Hát nem jó ez így. Valamit tenni kellene. Megvártam, míg mindenki elalszik. Leültem a számítógép elé. Azt mondják, olyan nincs amit a neten ne lehetne megtalálni. És elkezdtem keresni. Miért nem esik a hó? Mi történt? Mit lehet tenni? Mit tehetek esetleg én? Olvastam, olvastam, órák teltek el. Kerestem a megoldást. Havas tájakat nézegettem, hófehér hegycsúcsok képeit bámultam. Ott miért? Hol a megoldás? Ahogy így nézelődtem az egyik képen egy kis hókupac megmozdult. Nem, ez nem lehet! Mi ez? Állókép és mozog? Persze tudom, hogy van ilyen, de ez nem az. Ez egy egyszerű jpg. Közelebbről szemügyre vettem a képet. Aztán még közelebbről. Szemüvegem halkan koccant a monitoron, az orrom is puhán a képernyőhöz ért. Majd lassan az egész fejem is benne volt a képben. A nyakamnál egy kicsit furcsa érzés volt, de aztán amikor a vállam is a puha hóhoz ért, már egészen természetesnek vettem, hogy a két lábam is könnyedén magam után húzom a monitoron keresztül.

Egy darabig így feküdtem hason, élveztem a helyzetet, aztán azt gondoltam, hogy fel kellene állni, hiszen valószínű, hogy nem azért kerültem ide, hogy itt feküdjek. Felálltam. Körülnéztem, kerestem a kis hókupacot, ami ide varázsolt engem. A legközelebb eső domb tövében apró fehérség mocorgott. Lassan közelebb mentem, nem ijedt meg. Óvatosan hozzáértem, és csodálkozva láttam, hogy az én kis hókupacom egy igazi kis tündér. Hópihe szárnyakkal, jégkristály cipőcskékkel. Az egyik cipőcske sarka el volt törve. A kicsi tündérke némán nézett rám látva, hogy beszéd nélkül is értem a problémát. Már csak a megoldás hiányzott.

Az apró tündért óvatosan a vállamra ültettem. Elindultunk az úton. A közben leszálló hófehér ködben gyalogolva, gondolataimban lassan kibontakozott a megoldás. Meg kell javítani a jégkristály cipőcskéket. Kell egy tó, vagy patak. Valami víz. Mentünk, mentünk. A kicsi tündér elaludt a vállamon. Nekem is le-lecsukódott a szemem a fáradtságtól. De erőt vettem magamon. Ha elalszok, itt fogok elterülni a kietlen tájon a hóban. A nap is lassan becsusszan a hegy mögé, átadva helyét az égi barlangjából előmászó sötétségnek. Fáradok. Lábam alatt hirtelen megváltozott a talaj. Síkos, csúszós lett. Majdnem elestem. Víz, víz! Egy tó szélén álltam.

Felriadt tündérkémet óvatosan letettem, mert szükségem volt valamire, amivel betörhetem a tó jegét. Így négykézláb keresgéltünk a parton, hátha találunk valamit. Egyszer csak a térdembe éles fájdalom hasított és odakaptam. A hóban elterülő vérfolt megijesztett, de abban a pillanatban el is felejtettem az ijedtséget, amikor rájöttem, hogy kincset találtam, egy nagy követ. Elszánt csapásokkal ütöttem sokáig a jeget.

Furcsa hanggal, reccsenéssel adta meg magát a tó és a repedés szélén kibuggyant a vize. A tündérke gyorsan beleérintette cipőcskéje törött sarkát, majd kikapta a vízből. A lelógó vízcsepp másodpercek alatt megfagyott, pótolva a fontos, hiányzó részt. Alig lehetett észrevenni a különbséget, a két kis sarok között.

A tó hamar visszavette uralmát, a repedés már nem volt sehol, csak a tükörsima jég csillant meg a hold fényénél. A kicsi tündér rám mosolygott, majd a tó jegére lépett és egyre gyorsulva távolodott tőlem. Cipőcskéje sarka fehéren izzó fénysugárnyomot, és szikrázó, felröppenő hatalmas fényhópelyheket hagyott maga után.

A sötét égbolt tele lett felszálló, világító óriás pelyhekkel. Láttam, ahogy nekiütköznek a felhők hasának, eltűnnek, és abban a pillanatban sűrű nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Lehajtottam a fejem és lassan elindultam az úton visszafelé. Elég nehéz volt megtalálni a helyet ahol nemrég még hason feküdtem, mert majdnem belepte a hó, de sikerült. Hasra feküdtem. Talpammal megkerestem a monitoromat és óvatosan belenyomódva, most pont fordítva, mint ahogy jöttem, visszaereszkedtem a székembe. Egy ideig a fáradtságtól magam elé bámulva ültem, aztán kikapcsoltam a gépet és lefeküdtem aludni.

Reggel arra a csendre ébredtem, aminek hangja van. Felkeltem, és az ablakon kinézve láttam, hogy minden gyönyörű fehér, és ömlik, zuhog, esik, hull a hó.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük