Egy

Virág kiállításon voltam. Szeretek oda járni, minden tavasszal várom, hogy megrendezzék azt a párat, ami szokott lenni egy évben, és drukkolok, hogy szép idő legyen. Már jó előre bekarikázom rikító színes filccel a dátumokat, és nézegetem, hogy mikor érek már oda a naptárban. Tavaly sikerül sok piros, lila és sárga virágot fényképezni, de idén azt terveztem, hogy a fehér virágokat veszem célba. A fehérnek is van ezer féle árnyalata és ez engem elbűvöl. Nagyon szeretek a virágok között ücsörögni, sétálni, nézelődni és beszélgetni az illat felhőtől jókedvű emberekkel. Amíg kicsik voltak a gyerekeim velük mentem. Már egy pár éve csak a fényképezőgépemet viszem magammal, és azt remélem, na, majd most elkészül életem legjobb virág fotója. Ez még nem jött össze, de nem adom fel. A legutolsó alkalommal viszont történt valami.
Mindig több időt töltök el a virágok nézegetésével, mint a fotózással, mert ha ránézek egy virágra, alig tudom abba hagyni a bámulását. Épp akkor is így kísérletezgettem. Bámulás, bámulás, kattintás. Valahogy nem akart sikerülni. Ahányszor csak kattintottam, egy apró szellő mindig megmozdította a virágot. Na, még egyszer. Bámulás, bámulás katt. Hát ez érdekes. Most már megnézem még alaposabban, ha ez egyáltalán lehetséges. Közelebb hajolva, belefeledkezve a virág végtelen szépségébe, megéreztem egy különös, de ismerős mély illatot és csodálkozva láttam, hogy a virág mosolyog.
Aztán újra ott voltam anyám kertjében, egy augusztusi nyári napon, azon ritka napok egyikén, amikor mindannyian együtt voltunk. Mi, nők. A hangulat nem volt tökéletes a generációk között, de jó volt így együtt lenni. Két kicsi lányom halkan szöszmötölt a fűben. Anyám egy sámlin kucorgott és krumplit pucolt egy rozsdás edény fölé hajolva. A szabályos időközönként lepottyanó krumpli héjak koppanása hangos zörejnek tűnt. Nagyanyám távolabb, egy régi rozzant széken, az almafa árnyékában mélyedt maga elé. Múltba néző nehéz gondolatai, mély ráncokat véstek a homlokára. Én egy ismeretlen virág hatalmas bokrának védelmében szoptattam a legkisebb lányomat. Az augusztusi nap fülsiketítő csendje áradt mindenhonnan. A madarak is hallgattak. Csak néha rezdült egy-egy levél. Tücskök ciripeltek, de énekük innen-onnan, váratlan távolságokból és közelségekből is csak halkan tört elő. Az égető száraz forróság behatolt mindenhova, nem kímélve semmit. A levegő fejmagasságig rezgett körülöttünk a forróságtól.
Egyszer csak úgy éreztem, hogy minden egybe folyik, és össze van kapcsolódva mindennel.
Egy láthatatlan szálon össze vagyunk kapcsolódva nagyanyámmal, anyámmal, a fűben játszadozó kicsi lányaimmal, és itt, a mellemen ezzel az apró pici élettel.
Éreztem, hogy minden összefügg mindennel. Minden, egy.
Szemem lassan lecsukódott. Egyszerre lélegeztünk a világgal.
Együtt voltunk az egyel, egy voltunk. Láttam a láthatatlan szálat is, mert minden abból állt.
Egy csodálatos ragyogó, csillogó láncból.
Nők, mellükön gyermekükkel kapcsolódtak egymáshoz végtelen láncban, és úgy ragyogtak, ahogy a csillagképeket szoktuk látni, ragyogni a forró nyáréjszakai égbolton.
És láttam a bolygókat, a bolygók gyűrűit, és óriási, vakító csillagfelhőket.
Az egész világegyetem összekapcsolódásból, rezgésből, vibrálásból, egy végtelen hosszúságú egybefüggő csillagképből állt. Éreztem a saját összekapcsolódásomat a végtelennel, a világ egészével.
Egyszer csak egy hatalmas körré vált minden, majd a kör megmozdult és elkezdett nagyon-nagyon lassan forogni.
Halk hangocska nyitotta ki a szemem. Elég volt az ebéd.

 

Ez az írás megjelent a Minerva Capitoliuma magazin 2015 májusi számában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.