A nő karcsú volt és törékeny. Amolyan légiesen karcsú teremtés – ahogy szokták mondani – de a szája sarkából lefelé görbülő ránc a földre nyomta. Nem szárnyalt már régóta. Amikor azon a szürke esős napon a szerelme örökre becsukta maga után az ajtót, és elment, eltört a szárnya, az a láthatatlan szárny, ami minden boldog nőnek van, és csak egy-két pillanatot ad az élet, amikor esetleg látható, de az sem adatik meg mindenkinek. Talán egy-egy szerelmes férfi néha, vagy inkább a gyerekek szokták anyjukon látni, de nekik kevesen hisznek. Már nem volt kit várni. Hiába hallotta az ismerős hangokat továbbra is ugyanúgy, a lépcsőház felöl. A kapucsengő felpittyenése, a lift, induló, és az emeletre érkező gépdala, már nem neki szólt. Hozzá már nem jött senki, nem az ő ajtaján koppantott az ajtónyitást kérő kéz.
Először minden fekete volt, aztán később, ahogy teltek a napok, kicsit világosabb lett, de nem sokkal, és állandó vendégként ott maradt a ronda, unalmas szürkeség. Így teltek a napok. Minden nap ugyanúgy, egyformán szürkén. Ő is szürke lett, és szürkében látott mindent. Elfelejtette a színeket, és a színek is elfelejtették őt.
Azon a reggelen is, ahogy minden reggel, szomjas volt. Kinyitott egy üdítős üveget. Halk szisszenéssel nyílt a palack, és úgy, még kezében a kupakkal, az üvegből itta az édes, buborékos italt. Aztán odament a konyhaablakhoz, és kikönyökölt rajta. Azon az oldalon szokott feljönni a nap. Szórakozottan görgette az ujjai között a műanyag kupakot, úgy nézte a tájat. Városi tájkép. Olyan, mint tegnap. Már fordult is el a látványtól. Belefogott a szokásos reggeli teendőkbe, reggelizés, mosogatás, főzés. Ahogy végezte a napi reggeli rutinjait, oldalra pillantott, és észrevette, hogy az ablakpárkányon felejtette az üdítős üveg kupakját, de valami volt rajta. Megtörölte a mosogatástól még csöpögő kezét, és közelebb lépett. Egy lepke.
– Ó te szegény! Te is milyen szürke vagy! – gondolta magában és nyúlt a kupakért. A lepke kicsit megrebbentette a szárnyait, érezte, hogy valami közelebb jött hozzá, de nem mozdult, nem repült el. Két első lábát a kupak szélén tartotta, a középsőket a kupak oldalán, és a maradék kettővel az ablakpárkányon állt. Tejes elszántsággal, és nagy gyönyörűséggel itta, szívta kis pödörnyelvével a cukros lét. A vicces kis nyelvet szívószálként használva, teljesen elfogyasztotta az italt, behúzta a nyelvecskéjét és pihent. A nő megérintette, majd óvatosan megfogta és felemelte a kupakot. Nézte, csodálta a lepkét. A lepke még mindig nem repült el. Így voltak együtt egy pár másodpercig. Aztán a lepke aprót libbentett a szárnyával és elszállt. A nő sokáig követte a szemével.
Másnap már várta a lepkét. Ivott egy keveset a reggeli üdítőjéből, aztán egy pár cseppet töltött a kupakba is, és kitette az ablakpárkányra. A lepke újra eljött, és ivott ő is. Ugyanolyan elszántsággal és bátorsággal, ahogy előző nap. Amikor elszállt, a nő ismét a mosogató fölé hajolt, kezébe vette a szivacsot, és meglátott az ujján egy kis rózsaszín foltot. Úgy rémlett, hogy már tegnap is ott volt, de nem foglalkozott vele, mert a lepke csodálása miatt elszaladt az idő, és sietnie kellett.
– Biztos valamihez hozzáértem. Nem baj, majd lejön mosogatás közben – gondolta. Harmadszorra is eljött a lepke, és ivott csak ivott szünet nélkül. Nem hagyott semmit sem a zamatos léből. És amikor a nő felemelte a kupakot, csak a két hátsó lábát emelte könnyedén a többihez a kupak oldalára, hogy ne lógjon, élvezettel pihent még egy kis ideig, aztán elröppent. A negyedik napon, miután a lepke ivott és elrepült, a nő észrevette, hogy az egyik keze teljesen rózsaszínű lett. Döbbenten nézte, és arra gondolt, hogy mit fognak szólni a kolleganői a munkahelyén, ha észreveszik.
– Felveszek valami hosszú ujjút – gondolta, és elsietett dolgozni. De nem vett észre senki, semmit. Feleslegesen takargatta a magát.
Az ötödik napon már mindkét karja rózsaszínű volt. Estére az egész teste rózsaszínű lett, de furcsa módon nem ijedt meg, tetszett neki.
–Szép – gondolta, és elmosolyodott. Másnap szombat volt. Reggel mégis felkelt korán, dudorászva végezte a dolgát, és várta a lepkét. Amikor a lepke befejezte az ivást, és már csak pihent boldogan, a nő ismét óvatosan felemelte a kupakot, hogy nézhesse. Szeme tágra nyílt a csodálkozástól, ahogy észrevette, hogy a lepke szivárványszínű. Apró pikkelyein varázslatosan csillant meg a vörös, a csodálatos narancs, a gyönyörű sárga, a tomboló zöld, és diadalmasan irizált a kék és az ibolyaszín. Még hosszú percekig állt az ablaknál, a levegő kékjébe meredve, kezét szemmagasságban tartva benne a kupakkal, pedig a lepke már régen elrepült.
A hetedik napon még korábban kelt fel, hogy időben elkészüljön. Szépen felöltözött, egy régi kedves ruháját vette fel. A selyem lágyan simult a testéhez, és egy már majdnem elfelejtett érzés bizsergette meg a szívét.
– Tavasz van! – de jó! Kinyitotta az üdítős üveget, de nem ivott, megvárta a lepkét. Együtt kortyolták a finom gyümölcslevet. Közben felkelt a nap, színorgiában tombolt a természet. A lakótelep házainak falán, végig csordult a gyémánt színű fény, és a fák koronája között szaladgáló hajnali szellő, vidám táncra késztette a mélyzöld leveleket. A nő mosolyogva állt az ablakban. A haja lángvörös volt, teli élettel, és ahogy rásütött a nap, apró szivárványok ezrei táncoltak rajta. Egy másodperc tört erejéig, még a szárnya is látszódott.